(A kezdetek kezdetén, amikor az ember csupaszon, még ősi, vad sejtések közepette kíváncsisággal és félelemmel tekintett körül a földön, már megpecsételte sorsát.)

(Ima)

Gyere jégzajlás, óriás folyókból!

Dörög az ég. Ordíts, ordíts!

Sírunk a felhőkkel.

Póznákat lökdös a szél, pörgeti, kicsavarja,

harsogó, vad tánc, még, még, még!

Bőgve zúdul a víz, gépek sodródnak benne,

és, míg tonnaszám kap lángra a szemét,

tépett lelkem kacag!

Kacag ez elmúláson.

Érezni akarom!

Forró karmok, marjatok szürke valónkba!

Mutasd erődet!

Mi csak porszemek összetapadva sikítunk.

Mutasd erődet!

Rothadó betonbőrünk szorít,

kényelem, érdek, muszáj zakatol a süket ködben!

A három csepp vér, mi megmaradt igaznak,

gombnyomásra alvad meg?!

Tudattalan isteneink temploma helyén,

- mely belőlünk épülhetett volna-,

egy meggyalázott kripta.

Erdők! – az élet otthona – még most eresszétek ránk a vadat, ti lakjatok jól, belőlünk!

Ez ember: féreg!

Dörög az ég! Ordíts! Pusztíts!

Mert hazudtam,

sosem sírtunk a felhőkkel.